Sütés-főzés egy kis helyzetjelentéssel megfűszerezve

Először is a legfrissebb infók: nem tudom, hogy a hírekben lehetett-e hallani róla, de Genova (ami egy órányira van Savonától) utcáit pár napja a nagy esőzések következtében teljesen elöntötte a víz, majd a sártenger. Szerencsére nálunk nincsenek ilyen állapotok - és remélhetőleg nem is lesznek - azonban a vihar ma hozzánk is elérkezett és nagy valószínűséggel csütörtök-péntekig esős-szeles (de nem hideg! – most is 20 fok fölött van a hőmérséklet) lesz az idő. Konkrétan a hajnali órákban kezdődtek el a villámlások és a dörgések, amelyekre volt szerencsém felkelni. Amikor kinyitottam a szemeimet hajnali fél hatkor, az első felismerésem az volt, hogy kint hagytam az erkélyen a ruháimat. Ekkor belém hasított egy félelmem, miszerint a kint száradó fehérneműimet magával fogja ragadni az orkán erejű szél, ami végül a város különböző pontjain helyezi végső nyugalomba őket a járókelők bosszúságára vagy éppen örömére. Így mit volt mit tenni, kótyagos fejjel, kissé szédelegve kirohantam mint az őrült a balkonra persze közben gondosan ügyelve, hogy le ne pottyanjak a hatodik emeletről és becuccoltam a szobámba.
A vihar igaz még csak egy napja érkezett meg, de az eredménye már most is látszik. A város kiszáradt folyómedre szépen lassan kezd feltöltődni és a tengerparton a hullámok egyre beljebb merészkedve vadul csapkodják a szürkeségbe burkolózó homokos sávot. Szomorú látványt nyújt ilyenkor a tengerpartot övező tér is, ami egy átlagos napon gyereknevetéstől, és a vurstlikat megidéző zajoktól hangos, azonban ma csak a tenger morajlását lehet hallani. Ez a „csönd” annak is köszönhető, hogy a vihar veszélyéből fakadóan a teret „életrekeltő” mozgókocsis árusoknak zárva kell tartaniuk, továbbá a veszélyre hivatkozva még a minden hétfőn megrendezésre kerülő nagypiacot is elhalasztották, sőt még az iskolákat és az én munkahelyemet is bezárták, így ma kaptam egy szabadnapotJ

Most egy kicsit a honfitársakról:

Lackfi János: Milyenek a magyarok című könyvében azt írja, hogy ugyan „kis nép a magyar, mégis bőven jut belőlük a földön mindenhová. Aranyszabály, hogy bármilyen valószínűtlenül eldugott pontján járunk is a világnak, előbb-utóbb egy vagy több magyarra bukkanunk.” És ez milyen igaz!!! Nekem már az első héten mondták, hogy rengeteg magyar él itt Savonában, akik elsősorban a kórházban dolgoznak ápolóként/ápolónőként. Ennek ellenére az első magyar, akivel találkoztam itt, az nem volt más, mint egy részeg, ápolatlan férfi. (puff) A vasútállomáson csináltatott éppen igazolványképet a két lakótársam, amikor hallom, hogy ez a férfi azt kiabálja: „Itt még egy k* kávét sem lehet meginni!!!” Én meg felkaptam a fejemet meglepetésemben, hogy jé én értettem ezt a mondatot! Már annyira hozzászoktam, hogy a folyton körülvevő olasz beszédből alig értek valamit, hogy tényleg váratlanul ért a felismerés, hogy értettem egy egész mondatot! Ha nem lett volna részeg a pasas, akkor még meg is szólítottam volna. Így viszont tudva lévén, hogy részeg emberrel nem érdemes mélyen szántó beszélgetésbe kezdeni, inkább hagytam a dolgot. Azóta viszont már találkoztam egy magyar nővel is a nyelvsuliban, aki pár hete költözött ki a családjával. Ja és azóta már láttam az első magyar rendszámú autót is. A rendszámnézegetés lett ugyanis az egyik szórakozásom a munkából való hazagyaloglás során. Igazán érdekfeszítő tud lenni megfigyelni azt, hogy milyen nemzetiségű emberek jönnek a városba. Eddig igazából nincsenek nagyon lehengerlő megállapításaim, mivel a külföldi rendszámok közül a legtöbb francia volt, ami a francia határ közelsége miatt azért annyira nem meglepő.

És most jöjjön egy kis kulináris élvezet!J

Aki látta az Ízek, imák, szerelmek című filmet az tudja, hogy Liz (Julia Roberts) azért megy Olaszországba, hogy újra felfedezze az evés nyújtotta örömöket. És ami igaz, az igaz: mi lehet jobb hely erre Itáliánál, ahol az utcák tele vannak zöldség-és gyümölcsárusokkal, éttermekkel, isteni ízű fagylaltokat felsorakoztató gelateriákkal és pékségekkel, amelyek kirakatából csábítanak a hívogatóbbnál hívogatóbb péksütemények. Vagyis minden adott ahhoz, hogy kihízzam a ruhatáramat! Itt egyszerűen nem lehet, nem enni! A vicces az, hogy elsősorban az otthoni ízvilágot keresem, így próbálok olyan magyarosabb ételeket főzni, amelyek alapanyagát könnyen be tudom szerezni itt is.

 A minap például lecsót csináltam, ami egyszerűen mennyei volt, egyenesen otthon éreztem magamat. Nem is beszélve a mákos gubáról… Én alapvetően nagyon szeretem a mákot, egyszerűen nem tudok betelni vele. A bökkenő az, hogy ezt Olaszországban igazán nem eszik.. Ismerik, tudják, hogy miről van szó, de nagy mennyiségben nem élnek vele. Így nem tudom, hogy hol fogom pótolni a készletemet. Jelenleg van még nálam egy félzacskónyi, ugyanis pontosan felkészülve a mákkal szemben tanúsított olasz érdektelenségre, hoztam magammal egy 500 g kiszerelésű adagot. Hoztam volna én többet is, de sajnos már nem tudtam, hogy hova gyömöszöljek be több zacskót. Aztán ott van a túró és a tejföl kérdése – szerintem ez minden magyarnak fejtörést okoz külföldön (főként a tejföl!).  Én meg voltam győződve arról, hogy itt nem tudok hozzájutni egyik tejtermékhez sem. Így gondolva egyet elhatároztam a „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez” alapon, hogy én magam fogok gyártani túrót és tejfölt. Így nagy bőszen kigugliztam, hogyan lehet homemade tejterméket csinálni, vettem egy liter bolti tejet (ennek később meg is lett az eredménye), kiöntöttem egy kancsóba és kezdődhetett is a móka.

Vagyis jobban mondva a várakozás, mivel a feladatom mindössze abból állt, hogy hagynom kellett a kancsó tejet állni egy meleg helyiségben 3 napig és voálá: a nagy része a dolognak már el is készült. Már csak fel kellett melegítenem a löttyöt, amiben végül kicsapódott a túró. Amikor ez megtörtént ugrálni tudtam volna örömömben. Saját túrót készítettem!!, amivel később fantasztikusan elkészített palacsintákat töltöttem meg (nyamm). Aztán később a Hauke felvilágosított, hogy ő egyszerűen a boltból szerezte be a túrót. Puff!! Hát igen, megint megmutatkozott az, hogy ha nézek, az nem jelenti azt, hogy látok is. Mindegy, teljes mértékben megérte megcsinálni, már csak az ára miatt is. Sőt még a srác érdeklődését is felkeltettem, azt mondta lehet, hogy ő is kipróbálja az eljárást:) A tejföl viszont sajnos nem sikerült. Azt hiszem az agyonpasztőrözött tej nem volt elég „élő” erre a célra. Úgyhogy most az a tervem, hogy valahonnan felkutatok házi tejet. Őszintén nem tudom, hogy ennek mennyi a reális esélye itt, de azért megpróbálom.  

A magyaros főzögetés viszont nem jelenti azt, hogy ne próbáltam volna már ki egy-két olasz specialitást is, mint például a helyi pizzát, a mennyei fagylaltot, a pesztós tésztát vagy a farinátát, ami kimondottan a környék egy jellegzetes étele. Ez egy olajos tészta, ami mindössze lisztből, sóból, vízből és olajból áll. Viszont a költséghatékonyság miatt az elsőszámú lehetőség az a főzés, ami során pedig inkább olyan ételeket készítek, amiket ismerek. Próbálok változatos lenni, így a lecsón, a mákos gubán és a palacsintán kívül csináltam már gyümölcslevest, zöldséglevest, bundáskenyeret, tejberizst, rántott sajtot rántott cukkínivel és rizzselJ A kitűzött terveim között szerepel viszont, hogy az idő előrehaladtával igyekszem majd az olasz konyha csínját-bínját is elsajátítani. De ez még a jövő zenéje…

A vasárnapi ebéd: zöldségleves, rántott sajt és
rántott padlizsán rizzsel és kukoricával és
desszert: körtés-vaníliás puding