2014. október 5., vasárnap

A hétköznapok

Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy az EVS keretében egy évet töltök el Olaszországban, de arról eddig még nem írtam, hogy mit is csinálok itt valójában. Önkéntesi munkámat egy Savonától nem messze fekvő városka, Albisola egyik bölcsődéjében végzem, ahol a legkisebb bambino mindösszesen 9 hónapos, a legnagyobb pedig még nem töltötte be a hármat sem. Alapvetően ez egy nagyon hálás feladat, mivel azt a szeretetet, amit valaki belefektet ebbe a munkába, azt többszörösen vissza is kapja. A nap legszebb pillanatai azok, amikor a kicsik odabújnak hozzám, és csak annyit akarnak, hogy felvegyem őket a karjaimba, vagy csak bele akarnak ülni az ölembe. Másik pozitívuma ennek a munkának a könnyű nyelvtanulási közeg, hiszen a bébiszintnek megfelelő olasz nyelvtudásomat hol máshol tudnám a legjobban fejleszteni, mint azon bambínik körében, akik szintén most kezdik elsajátítani a beszédet. Úgyhogy tényleg úgy kell elképzelni a dolgot, hogy együtt tanulok a kicsikkel. Amikor felolvasok nekik egy olaszul írott mesekönyvből (azért egyes betűk kiejtésével még most is vannak gondjaim, de ez már egészen jól megy) bőszen nézegetem a képeket, hogy leszűrjem magamban, hogy mit is mondtam el nekik. Így belegondolva egy jól illusztrált mesekönyv felér egy szótárral!
De ha már az intenzív olasz nyelvű közegről van szó, akkor azt is meg kell említenem, hogy a munkatársaimtól nagyon sokat tanulok, lévén, hogy az olaszon kívül nem igazán beszélnek más nyelven, így természetesen hozzám is csak olaszul szólnak. Nagyon vicces tud lenni, amikor szó szerint kézzel-lábbal mutogatunk egymásnak, hogy megértsük, mit is akar az egyikünk a másiktól. De az angol nyelvtudás hiánya alapvetően igaz a többi olaszra is. Az angolt vagy semennyire, vagy nagyon picit, vagy nagyon erős akcentussal beszélik. Az elutazás előtt szabály szerint féltem, hogy nem fogom megérteni az olasz dialektussal kiejtett angolt. De aztán rájöttem, hogy ezzel nem igazán kell törődnöm, hiszen a nyelv ismerete nélkül a környezetemben ennek az esélye fel sem merülhet. Mindenesetre ennek nagyon sok előnye is van, hiszen nap mint nap hallom az olaszt és egyre többet meg is értek belőle. 

A munkaidőm változatos: hétfő, kedd, szerda és csütörtök délelőttönként olasz nyelvórákra kell járnom a többi önkéntessel együtt. Ilyenkor csak 14:30-ra kell mennem Albisolába és öt óra körül már el is jöhetek. Viszont pénteken, amikor nincsen reggel nyelvóra, akkor reggel 9-től délután 5-ig bent vagyok a bölcsiben. Ez egy kicsit hosszú, de mivel pontos időtartamokra le van bontva, hogy mit mikor csinálnak a gyerekek, így egész gyorsan elmegy az idő. Viszont hátránya az, hogy nap mint nap majdnem mindig ugyanaz a feladat. Így nem olyan izgalmas a dolog, úgyhogy most nagyban töröm a fejemet, hogy hogyan lehetne feldobni a napokat, milyen új játékokat tudnék megismertetni a kicsikkel.

A nyelvórák nagyon érdekesek. Eddig kettőn voltunk és elég sajátosnak mondanám őket. Az egyik tanár Lucció már a legelső órán kijelentette, hogy ő nem szeretne sokat angolul beszélni, hiszen mi azért vagyunk ott, hogy olaszul tanuljunk meg. Ez mind szép és jó, a bökkenő csak az, hogy úgy akart beszélgetést generálni már az első fél órában, hogy addig én csak néhány, tipikus "turistaszót" ismertem olaszul. Így, amikor ő aranyosan kérdezett tőlem valamit, én az értetlenségbe vegyült lányos zavaromban nem tudtam mást tenni csak mosolyogtam rá, hiszen még azt sem tudtam elmondani olaszul, hogy 'nem tudom'. Aztán láttam, hogy a lelkesedése irányomban kezd lelohadni, mivel sok mindent nem értettem meg és nem tudtam válaszolni + ott van ugyebár az a folytonos vigyor az arcomon (ennek köszönhetően valószínűleg egy kicsit zizinek is tart) és ezért inkább olyanokat kérdezgetett, akik jobb szinten állnak mint én. Hát ez van, az embernek kapkodnia kell a csülkeit, ha azt akarja, hogy figyelembe vegyék. Úgyhogy most elhatároztam, hogy intenzívebb tanulásra  adom a fejemet.

Most jöjjön egy kis lakásbemutatás. Először is, amit érdemes róla elmondani az az, hogy óriási! Van benne három hálószoba, két fürdőszoba, egy kisebb konyha, két raktárszobaféleség, és egy egybenyitott nappali és étkező helyiség. Ebben az apartmanban összesen hárman lakunk: egy francia lány (Marilyn), egy német fiú (Hauke) és én. Életkor tekintetében én vezetem a sort, a mindössze 22 évemmel, Marilyn 18, Hauke pedig 19. Ez egy kicsit meglepett őszintén szólva, mivel én arra számítottam a kiutazásom előtt, hogy a többiek mind idősebbek lesznek nálam, mivel a még felvételi szakaszban tartott skypeintejú során az Adelia elszólásaiból azt szűrtem le, hogy még engem is túl fiatalnak tart.  
Együtt a csapat!
Egy hétig csak a fiúval voltam édes kettesben a lakásban, aztán kedden megérkezett a lány is, így mostantól a jelszó az édes hármas:) Szóval a nagy lakás előnye a saját hálószoba, így remélhetőleg nem megyünk azonnal egymás idegeire. Azért valljuk be, hogy elég érdekes ez a hármasítás, ez a magyar-német-francia tercett... De hát reméljük a legjobbakat! Őszintén szólva eddig nem lehet panaszom, mivel mindketten kedvesek. Ami viszont számomra nagyon meghökkentő volt, hogy a lány nem is hallott eddig  még Magyarországról. Nem igazán tudja kiejteni az ország angol nevét sem, így ezek után talán az sem meglepő, hogy azt sem tudta, hogy hol helyezkedik el kicsiny országunk. Viszont amikor valami beugrott neki rólunk - nem tudom, hogy most nézett-e ennek utána vagy valami régi információ ugrott-e be neki - az nem volt más mint a fogorvosok kimagasló száma hazánkban. Azért ez nem semmi, hogy egy külföldinek ez jut először eszébe Magyarországról.
A fiú hallott már kicsiny országunkról, vele együtt pedig a németek körében nem túl pozitív színben feltüntetett  miniszterelnökünkről is. Én rákérdeztem, hogy pontosan mit is lehet hallani, arra persze diplomatikusan azt felelte, hogy ő nem szeret politikáról beszélni. Így ráhagytam a dolgot. Mindenesetre tényleg mind a ketten rendesek, a lány francia létére nagyon nyitott, kommunikatív és barátságos. Ennek alátámasztására csak annyit mondanék, hogy annak ellenére, hogy a megkóstoltatott túró rudi nem ízlett neki - szerintem soha életében nem evett még túrót - megette az egészet. A franciák körében a túró rudi ellen irányuló unszimpátiára már kiutazásom előtt felhívták a figyelmemet, így nem ért sokként a dolog, hogy valakinek nem ízlik ez a mennyei édesség!! De hát ők tudják, hogy nem tudják, hogy mi a jó:)  A fiú kicsit zárkózottabb (ugyebár mégiscsak férfiból van + az észak-német mentalitást is magán hordozza) ráadásul folyamatosan a telefonját buzerálja, egyszerűen nem tud létezni nélküle (evésközben, TV nézésközben, főzésközben...MINDIG!!!!), de mindennek ellenére barátságos.

Az olaszok nagyon kedvesek, közvetlenek és segítőkészek. Az egyik nap, amikor lent voltam a parton egy nagypapa korú bácsika megszólított. Én mondtam neki, hogy 'No parlo italiano' de ő csak folytatta. Én meg csak mosolyogtam rá, mint ahogyan azt a fent már említett nyelvórán is tettem (ezt már tökélyre fejlesztettem). A szerencsém az volt, hogy a középiskolai két év alatt felszedett latin és az egyetem egy fél éve alatt elsajátított spanyol tudásomból valamicskét azért mégiscsak megértettem. A válaszaim azonban tényleg kaotikusak voltak, egyfajta angol-spanyol-olasz keverékének mondanám, de azért a becsületemre legyen mondva, hogy nagyjából megértette a bácsi, amit mondani szerettem volna neki. Aztán csak megkérdezte, hogy van-e kedvem meginni egy kávét vele. Mondtam miért ne, így elmentünk egyet olaszosan kávézni. A beszélgetésünk többnyire abból állt, hogy Eduárd (így hívják a papit) folyamatosan kérdezgetett, én meg megpróbáltam valamit kihámozni azokból és válaszolni valami értelmeset.

Finalborgóban

Eddig a kirándulásokból sem volt hiány. A múlt héten a fogadószervezetünk (Progetto Cittá) egyik munkatársa (Alice) elvitt minket (akkor még csak Hauke és én voltunk itt) két gyönyörű helyre: Finalborgóba és Noliba. Finalborgóba egy fesztiválra mentünk, ahol kipróbálhattam egyrészt a falmászás egy extrémebb változatát és az olasz néptáncot is, ami NAGYON-NAGYON jó volt!!!!
Noliban vasárnap voltunk és elsősorban strandoltunk egyet. Gyönyörű tengerpartja van, így  nem meglepő, hogy rengeteg turista választja célpontnak.
Csíííz:)

A gyönyörű Noliban



És még valami: részt vettem egy jótékonysági futóversenyen. Az egyik nap a tengerpart felé tartottam, amikor észrevettem, hogy valami készülőben van az egyik téren. Kiderült, hogy futóversen lesz a rákos gyerekekért. Megkérdezték, hogy szeretnék-e én is futni, én meg azt mondtam miért ne. Szóval lefutottam 4 km-t a várossal:)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése